Ők sziklák, mi homok vagyunk. Egyik formálja a másikat, csiszolja, szépíti, karbantartja. Különbözőek, pont ezért egészítik ki egymást. Egyiknek sem könnyű, mindkettőnek nehéz. Nem élhetnek egymás nélkül.
Olykor szembejön velem néhány kiélezett cikk, amely leírja, hogy milyen nehéz nekünk, nőknek, annyi teher van rajtunk, sajnálják már az elgyötört, kihasznált, erős lelkünket kicsikét.
Mert…
… a mi vállunkon a háztartás, a napi feladatok, a meló és a gyermek mellett. Az otthoni munka, amely amúgy egy második állásnak is megfelel.
… mi éljük át a terhesség terhességét, a szülés hosszú óráit, amelynek igazából köze nincs a gyönyörűséghez, ahogy azt sokszor leírják. Inkább brutális fájdalom, vér, bizonytalanság, ismeretlen sötétség, félelem órákon át, intenzíven, megállás nélkül. A megszületett gyermek átölelése persze feledteti mindezt, a boldogság elfedi a fájdalmat.
… telis tele vagyunk érzelmekkel, és ez lehet a csapdánk is, ha nem tudjuk azokat kontrollálni. Főként, amikor a havi piros hetelésünket éljük át, vagy amikor változó korba érünk, és a hormonjaink még jobban átveszik az uralmat a testünkön.
… mi vagyunk a gyengébbik nem, amit fizikailag vagy lelkileg olykor kihasználnak a körülöttünk élők.
… válás esetén ránk hárul a gyereknevelés, a napi problémák oroszlán része, a szülői értekezletekre járkálás, a csonka család összetartása.
Arról viszont ritkábban találok írásokat, hogy a férfiaknak is nehéz lehet az élet.
Beléjük nevelték, hogy „te erős vagy, te nem sírsz, te katona vagy, aki csak megy, mert mennie kell, mert nem mutathatja a gyengeséget.”
Ők nem egyszerűen dolgoznak a munkahelyen, hanem Azért dolgoznak, hogy legyen mit az asztalra tenni, ne legyen szűkölködés, míg mi a gyermekkel törődünk otthon. Ez nagy felelősség, nagy teher. Majd hazatérvén, kitikkadva gyengédségre, törődésre vágynak, s nem feltétlen látják, hogy szükség lenne segítségre, mert asszonykájuk rendben várja őket otthon. Otthon, amelyet széppé tett az évek során. És ez természetes, hisz ugyanebben a munkafelosztásban nevelkedtek, s valahol ez számunkra is magától érthetődő. Ugyanakkor a ház körüli munkákban, a favágásban, a kert felásásában, a villanyszerelésben vagy akár a szekrény összerakásában igyekeznek kivenni részüket és megmutatni, hogy ők a férfiak, akik ezt megoldják.
Ők anatómiailag nem képesek a terhességre és a szülésre, így nekik elég nehéz átélni mindazt a fantasztikus változást, ugyanakkor feszültséget, káoszt, amely ebben a 9 hónapban a szeretett nő testében lezajlik. Csak külső szemlélőként próbálják támogatni, megérteni kedvesüket, amely valljuk be, így elég lehetetlennek tűnhet. Próbálják megélni a boldog pillanatokat, mert a kis élet félig az övék is: apák lesznek. Igen, lesznek, mert bármennyire is tudják, hogy egy gyermek fejlődik a szeretett pocakban, tudatosulni valószínűleg majd csak akkor fog ez az érzés, amikor először meglátják azt a pici kék szempárt, és amikor először meghallják az első keserédes felsírást.
Nekik is vannak érzelmeik, vannak nehéz szakaszok az életükben, még akkor is, ha ezt nagyon ügyesen igyekeznek leplezni. Mert ők nem törhetnek meg. Így a felgyülemlett feszültséget magukba fojtják, amellyel beláthatatlan problémákat generálnak a testükben és a lelkükben. De ők sziklák, mindent kibírnak. Na, persze! Olykor mentsvárat jelent számukra az alkohol, ismeretlen hívogató nők, egyéb káros szenvedélyek, amelynek sötét bűvkörébe bekerülve iszonyat nehéz az onnan való menekülés. Főként, ha nincs támogatás, segítség, szeretet a mindennapjaikban.
Válás esetén az esetek nagy részében nem náluk marad a gyermek. Egyedül maradnak, holott szeretnék továbbra is átélni a közös pillanatokat, melyek az erőt adják nekik túlélni azt a kilátástalan időszakot. Elvesztik az eddigi biztonságot, kényelmet adó ölelést, az otthont. Persze, mellettük van „az új nő”, „megszabadultak a napi gondoktól, vígan élhetik világukat az új otthonban”. Lehet, hogy nem is szeretnék ezt az új életet? Lehet, hogy ez mind csak menekvés a feszültség elől, s már rég megbánták a korábbi lépéseiket, de a büszkeségük nem engedi a visszalépést, a beismerést.
Őket is érheti bántalmazás a párkapcsolaton belül. Nemcsak lelki, de fizikai is. S akkor vagy tűrnek, mert „Nőt nem ütünk meg!”, vagy visszaütnek, és akkor ott a bélyeg rajtuk.
A háborúkban, katonaként ők állnak helyt, és ott nincs visszakozás. Ott olyan lelki megrázkódtatások érik őket nap, mint nap, hogy el sem tudom képzelni, azt ép ésszel hogyan lehet túlélni. Hát, nem mindenkinek sikerül feldolgozni az átélteket, egész hátralévő életükben szenvednek a rémálmaiktól. Persze ezt sem mutatják addig, amíg csak bírják, mert ők sziklák.
Nem, nem védeni akarom a férfiainkat, de azt azért elismerhetjük, hogy nekik sem tejfel... Azt gondolom, hogy mindkét nemnek hasonlóan nehéz és könnyű is tud lenni az élet. Sokszor választás kérdése, olykor szerencse, néha nincs más megoldás, alkalmazkodni kell egy párkapcsolatban. Teret engedni a másiknak. Beengedni őt a lelkünkbe. Megpróbálni a helyébe képzelni magunkat, hogy jobban megérthessük a döntései miértjét. Persze van, hogy már nem akarjuk megérteni, nem szeretnénk alkalmazkodni. Akkor lépjünk! Ne vissza, hanem előre. De amíg elég erőt érzünk magunkban ahhoz, hogy együtt toljuk azt a szekeret, addig legyen a hangsúly az EGYÜTT-ön!
Tiszteljük a másikat, nő a férfit és férfi a nőt! Ez segít nekünk is túlélni a nehézségeket.
Együtt. A szikláinkkal.
- Rézy -
Utolsó kommentek