A nap sugarai épp bújócskát játszottak a fák leveleivel, vakító vörösre festve az eget. Csönd volt. Miért is ne lett volna az, hisz csak te voltál ott, és én. Túl voltunk egy szenvedélyes szeretkezésen, izzadtan, kielégülten, bután mosolyogva egymás szemébe. Eltűnt a tekintetedből az a vad vágyakozás, hisz már megkaptad, amit akartál. Helyette a kisfiús nézésedre emlékszem, amely annyira megfogta lelkem, hogy nem terveztem elereszteni soha többé.

  Öledben pihentek csupasz lábaim, melyeken az egyetlen dísz a tulipánvörös körömlakkom és a csillogó bokaláncom volt. Simogattad őket. Némán, kipihenten, s közben fürkészted vonalukat, úgy, mint aki minden apró szeplő formáját meg szeretné jegyezni. Közben csak bazsalyogtál. Talán az elmúlt óra gyönyöre pergett le szemeid előtt újra és újra, engedvén a fantáziádnak, hogy határtalanul repkedjen tovább a valóságból.

   - Köszönöm! – buggyant ki a szó az ajkaid közül.

   - Szívesen… de mit is? – sejtettem, mire gondolsz, mégis tőled szerettem volna hallani.

   - Hogy most itt vagy velem! Hogy enyém voltál és én a tiéd lehettem. ... Tudnék veled élni. – szólt a meglepő válasz.

  Nem értettem, hogyan jött ez az utolsó mondat, hisz csak egy alkalomban állapodtunk meg. Egyikőnk sem támasztott elvárásokat, csak szerettük volna kényeztetni egymás minden porcikáját. Kicsit talán meg is ijedtem, hogy komolyan szeretnéd tovább gondolni izzó párosunkat.

  Merthogy izzottunk. A szenvedélytől, a vágy adta teljességtől, amely bekebelezett minket arra a pár órára. Szó szerint és átvitt értelemben is mennyben éreztem magam, amikor először csak finoman kezdted el csókolni a nyakam, miközben kezeid feltérképezték testem forrongó domborulatait. Egyre nagyobb hévvel viszonoztam lávacsókjaid, amelyért hálás voltál, mint egy kismadár a pár csepp vízért az augusztusi kánikulában. Csókokkal borítottam nyakad, füled, s ebből többször repetát is kértél. Közben észrevétlenül lekerültek ruháink, melyek oly feleslegesen borították eddig testünket. Lassan, de biztosan eggyé olvadtunk, mint ahogy az életet adó csokoládé olvad szét a forró tejben. Imádtam a hangod, amely elárulta, hogy a felhők közt jársz épp, miközben egyre lassult a ritmusunk, a szívdobbanásunkkal együtt változtatta ütemét.

 

  Ajkaimat fejed búbjához érintettem. Majd a homlokod, a szemöldököd, az arcod következett. Majdnem-szerelmes csókot nyomtam a szádra. Abban a pillanatban a „majdnem” nem létezett. Nem volt külvilág, csak a Te és az Én. A Mi. Nem terveztünk mást, csak pár óra boldogságot, amely segít kiszakadnunk a szürke valóságból. Pár órát, amelyben megáll az idő, s amelyben lelkünk minden cseppjét kiszorítjuk. Sikerült.

  „Tudnék veled élni.” Ijesztő volt, mégis csábító a feltevés, hogy az elmúlt perceket majd bármelyik nap akármelyik órájában megismételhetnénk. Büntetlenül, felszabadultan, csak mi ketten. Még elmerengtem kicsikét ebben a melegen ölelő gondolatban, mert olyan finoman simogatott, mint a kezed a lábaimat. Lassan, mintha ezzel rá tudnád venni az időt, hogy álljon meg még pár napig, hétig, a végezetekig.

  Mert jó volt veled lenni, s neked velem lenni és ezt az érzést nem szerettük volna elengedni. Most már soha többé.

- Rézy -