Fotó: Unsplash

Fogom a kezed.

  Az erek férfiasan kidomborodnak bőröd felszínén, érzékinek látom szőrös, erős karod, mellyel pár perce még szenvedélyesen öleltél magadhoz. Megsimítom alkarod, s a szőrszálak öntudatlanul, mintha 220 voltra reagálnának, az égnek merednek. Alszol.

  A levegőt olyan halkan szívod magadba, hogy közben a katica repdesésének hangja propellerek őrült zajának tűnik. Meztelen hátad ritmusosan mozog, s én végigsimítom rajta kezem a nyakadtól a csípődig. Ritmus. Harmonikusabb nem is lehetett volna, ahogy közös ütemmel jutottunk el a fellegekbe, majd apró lépésekkel lesétáltunk a felhők habját érintve, egészen a lepedő sarkáig, oda, ahonnan pár órája elindultunk.

  Pihenésed alatt születő végtelennek tűnő percek ezek, melyek segítenek elmerülni illatodban, ölelésünk pillanataiban újra és újra. Próbálom lassítani az időt, talán meg is állítani, lángoló nyugalommal koncentrálni a lehetetlenre. Miközben lesem minden mozdulatod. Várom, mikor nyitod ki szemeid és nézel rám azzal a megfejthetetlen tekinteteddel, mely pár hónapja rabul ejtett.

  Akkor azt kérdezted: „Beléd bújhatok?”. Először csak néztem furcsán és ijedten, gondolván, na, még egy hapsi, aki szemérmetlen és béna módon próbálkozik az elcsábítással. Majd megismételted a kérdésed:

- Feléd nyújthatom?

Zavaromban elpirultam, mert enyhén félreértettem kérdésed, s csak akkor tudatosult csöppedt agyamban: igazából udvarias próbáltál lenni, amikor a nyitott esernyőd tartottad fejem fölé. Őszi arcszíneim burkolatában elmosolyodtam, és megköszöntem kedves gesztusod.

  Elkezdtünk beszélgetni, olyan fesztelenül és kellemesen, hogy az már zavaróan természetesnek hatott. Pedig nem ismertelek, csak akkor kezdtem felismerni, hogy lehet, most egy igazi férfiba botlottam. Élveztük a perceket, majd az elhúzódó órákat, miközben a harmatos esőben lassú léptekkel a park felé vettük az irányt.

  Megkérdezted, meghívhatsz-e egy fagyira. Igen, fura felvetésnek tűnt az esőben fagylaltozni, mégis szó nélkül bólintottam, csalfa mosolyt csalva az arcomra. Pisztáciás szellőcsók, Vaníliás forró álom, Csalfa tejszínes citrom. A hangulatos nevek mögött isteni ízek rejtőztek, rég találták már ennyire telibe ízlelőbimbóimat a nyár kedvenc gombócai. Te Hamvas csokoládét és Mogyorós bombát választottál. A megolvadt csoki lefojt a tölcséreden, s én pironkodva néztem, ahogy eltünteted azt egy lassú pillanat alatt. Megérkeztünk a parkba, ahol megfogtad a kezem. Éreztem, hogy valami komolyabbat szeretnél kérdezni, bár még csak pár órája ismertük meg egymást.

- Annyira jól éreztem magam, láthatlak még valamikor?

Megérintettem az arcod, s éltető csókot nyomtam a fagylalttól édes ajkaidra. Viszonoztad finoman hozzámérve, miközben derekam átkarolva mind közelebb húztál magadhoz. Éreztem szíved dobogását, mely egyre ütemesebben vert, ahogy csókunk éhesen szenvedélyessé vált. A válaszom egyértelmű volt.

  Három hónapja már ennek a találkozásnak. S most itt pihensz karomon, nyugodt lélegzésed még mindig kíváncsian fürkészem, hátha örökké tarthatlak magam mellett. Persze, tudom, ez nem lehetséges, nincs olyan, hogy örök szerelem. Én mégis vágyakozva nézem kielégült arcod, miközben remélem, álmaid most is csak rólam szólnak. Memóriámba zárom a pillanatot, hogy ha majd hervasztó magányomban szükségem lesz rá, elővehessem, és megnyugtathassam vele éhező lelkem. Veled, az arcoddal, a duzzadó erekkel telerajzolt kezed látványával, s minden momentummal, mely ebbe a pár örök percbe belesűríthető.

 

- Rézy -