- RézLélek

„- Odafenn a hegyen beléd szerettem. Próbáltam eljátszani, hogy nem, pedig de. ...muszáj volt elhitetni magammal, hogy nem is volt igazi érzés... hogy nem működhet a való világban. Egy pillanatnyi érzés lehetett, ami hamar elillan.

- Rosszul látod, Alex. A szerelem tartott minket életben.”

- Charles Martin: Hegyek között -

  Egyedül voltunk. Csak te, én és a nagy semmi. A hátborzongató hideg, üresség, kilátástalanság. Nem számíthattam másra, csak rád, és önmagamra. Rád, akit nem is ismertem.

  Mikor magamhoz tértem, csak csomagok szétszóródott darabjait, és a repülőgép összezúzódott alkatrészeit láttam mindenhol. Nem értettem, mi történt, nem emlékeztem semmire, nem fogtam fel, hogy balesetet szenvedtem. Homályosan láttam a jelent, s mikor kicsit kitisztult a kép, borúsnak a jövőt. Ott voltam egyedül a semmiben és azt sem tudtam, ez a semmi hol is van pontosan. Hófehér hegyek hatalmas vonulatai körülöttem, melyek határtalansága megrémített. A húsba maró hideg felélénkítette agyamat, segítve ezzel visszatérni a rideg valóságba. Kezdtem felfogni, mi is történt valójában: a gép, amin egy fotózás miatt foglaltam helyet, lezuhant.

  Derengett, hogy nem egyedül utaztam, egy férfi volt a társam a repülőn. Megnyerő mosolyú, kedves fiatalember. Ennyire emlékeztem belőled hirtelen. A szemed. Mint egy bolygó felszíne. Egy bolygóé, ami ismeretlen számomra, mégis ég benne a melegség, melyre mindig is vágytam. Ez a szempár minden pillanatban édesen mosolygott, miközben beszédedben érezhető volt a határ, két ismeretlen ember között húzódó, vékony határvonal. Mégis közelséget éreztem melletted, megmagyarázhatatlan szikrát, amelyre már régóta vágyott kiéhezett lelkem.

  Emlékeimből hamar felébresztett a valóság, s a fagyos kietlenség átütő erejével csapott arcul. Keresni kezdtelek. Kutatni az egyetlen reménysugarat, mely egy kis biztonságot adhat, és távol tarthatja az egyedüllét érzését. Észrevettem, hogy ott fekszel mellettem. Nyílt a szemed, és azt az értetlenséget láttam benne, amely pár perccel ezelőtt az enyémben tükröződött. Riasztó s egyben megnyugtató volt, hogy nem maradtam egyedül, hogy ott van mellettem valaki, társként a kilátástalan lehetetlenségben. Akit igazából nem is ismerek.

  Kábulatomból felébredve elkezdtem sírni, te pedig hihetetlen nyugalommal vigasztaltál. Talán a történtek okozta sokk volt az, amely így hatott rád. Nem sérültünk meg. Valótlanul hatott a tény, hogy ép volt minden porcikánk.  Összeszedtük gondolatainkat, s mindent, ami megmenthet ebből az abszurd helyzetből, majd átgondoltuk, hogyan lenne esélyünk megtalálni a kiutat.

  - Az ösztöneim azt súgják, hogy ezt nem éljük túl. De van választásunk… és még élünk. – hangod megnyugtatott olyannyira, hogy felszívtam magam és abban a pillanatban én is biztos voltam benne: lesz holnap.

  Napokig bolyongtunk, bízva abban, hogy megtaláljuk az ösvényt, amely elgyengült megérzésünk szerint az életbe vezet vissza. Megmaradt élelmünk két karton leves konzerv és pár palack víz volt, melyet a gép darabos roncsai közül menekítettünk ki. De nem csak az élelem tartott minket életben.

  Egy elhagyott, de takaros kis kunyhóra leltünk utunk közben. Menedékre, mely segített felmelegíteni testünket és lelkünket. A búvóhely volt, amely lehetőséget adott, hogy a kilátástalanságot legyőző erőt egymásba sugározva, megleljük a békét, a nyugalmat… és a szerelmet. Ha csak pár órára is, a világtól és a valóságtól távol, de ez a kötelék segített túlélni mindkettőnknek.

Ott, a kis ház padlóján egymás karjaiban átéltük az éltető gyönyört, mely társat jelentett a gyötrő valóságban. Éreztük tőle a vér zubogását, a szívünkből egyenesen a lelkünkbe vezetvén. Akkor és ott nem érdekelt, hogy lesz-e holnap. Hogy vár-e valaki otthon, mert biztos voltam benne, hogy többet már nem találkozom senkivel rajtad kívül. Csak te voltál ott és én. A te kezed finom érintését éreztem csupán, ahogy testem domborulatain végigsiklik, túltelítve a szenvedéllyel, mely menedéket keresve átjárja testem minden zugát. Remegve tudattam veled, hogy a valótlan valóság utolsó mentsvára vagy számomra, s az élményt viszonoztam lelkem minden szeretetcseppjével. Ez éreztette velünk, hogy még élünk. Átadtuk magunkat a végtelen csodának, a kietlen magányt elnyomó csodálatos érzésnek. S ez az eddigi legfelemelőbb tapasztalás volt számunkra, melyet volt szerencsénk magunkénak tudni.

  Nem tudtam, hogy hazajutok-e valaha. Már nem is érdekelt igazán. Csak az, hogy karjaidban tarts, most már örökké, s ha itt ér a halál, hát legyen ez az utolsó mozdulat s szívdobbanás, amely megadatott nekem, nekünk.

- Rézy -