„Nézd meg egy nő lábát, és vedd el az anyját!”
Ja, nem… Nem baj, így is jól hangzik, azzal a különbséggel, hogy inkább így fejezném be”… vedd el őt magát!”. Miért olyan meghatározó a férfiak számára a női láb látványa? Vagy csak azon urak esetében fontos, akik ennek a fétisnek hódolnak? Merthogy ez is egyfajta szexuális érdeklődés, egy olyan momentum az emberi testből, amely felkelti a másik nem iránti figyelmet. Persze vannak sokan, akik szimplán csak szépnek látják, főként egy magas sarkú cipellő ölelésében. Sokan ismerjük Tarantino filmjeit, amelyben nem meglepően sok filmkocka fókuszál a női lábra. Igen, ő köztudottan a lábak rabja.
Létezik egy olyan elv, mely szerint egy lánynak, amikor eléri a pubertás kort, akkor elkezd nyúlni a teste, így a lába is, mely a férfi számára jelzés arra vonatkozóan, hogy a lány kezd nővé érni. Állítólag ezért társítják hosszú évezredek óta a hosszú női lábat a szexualitással. Hát, nem tudom, nyilván van benne igazság, bár akkor mi a helyzet azokkal a hölgyekkel, akiket kevésbé szép és hosszú lábakkal áldott meg a sors? Persze, ők mással hódítanak, hisz az emberi testben és lélekben számtalan egyéb vonzó elem van, arról nem is beszélve, hogy minden embernek mást jelent a „szép”.
Ha ülés közben csábító lábainkat keresztbe tesszük, azzal elvileg a szemérmességet, a bezárkózást jelezzük, vagy szimplán csak illemtudóak vagyunk. Hisz a tankönyvek ezzel a testtartással azonosítják a nők esetében a szexuális tartózkodást. A férfiak számára állítólag mégis elbűvölő látványt nyújt egy hölgy ilyetén testtartásban is.
Sokan vagyunk tudatában eme természetes vonzerőnknek, és használjuk is rendesen, amikor hódítani szeretnénk. Akkor is, ha csupán pár elégedett pillantásra vágyunk. Korral azonban rájövünk, hogy nem feltétlen megfelelni szeretnénk a tömegnek, nem elismerések bezsebelésére vágyunk minden pillanatban. Van, hogy csupán jól, kényelmesen akarjuk érezni magunkat a bőrünkben. S ha egyike vagyunk a szerencséseknek, akikben genetikailag kódolva lettek a szép hosszú lábak, akkor akaratlanul is felhívjuk magunkra a figyelmet.
A minap – isteni meleg idő lévén – a kedvenc rövidnadrágomban indultam útnak, smink nélkül. Egy fehér sportcipőt és egy átlagos törtfehér pólót dobtam még a kényelmes szerkómhoz. Nyilván így kivillantak nem túl rövid virgácsaim, én mégsem társítottam különösebb jelentőséget a látványhoz, nem is mondtam volna szupernőiesnek a megjelenésem. Persze megértem, hogy a férfiszemnek csak extra pont a magas sarkú cipő, a lényeg a női láb látványa.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, majd lehajoltam kicsit, hogy bezárjam az ajtót, félszemmel észrevettem a posta előtt üldögélő fickókat. Mintha vadászsólymokat láttam volna a faágon üldögélni, akiknek ugyanabban a pillanatban tűnt fel az arra repülő finom, telt galamb suhanása. Egyszerre fordultak mindhárman irányomba. Pillanatra elmosolyodtam, pedig igazán nem volt célom a figyelemfelhívás. Mivel épp az épület felé volt dolgom, így elindultam, tudatosan kerülve a társaság pillantását. Sem kellően szexisnek, sem olyan hangulatban nem éreztem magam ahhoz, hogy elviseltem volna bármiféle füttyögést.
Amikor magadon érzed a férfi szemek simogatását anélkül, hogy szembetalálkoznál tekintetükkel. Ez megvolt. Negyven felett megtanulod kezelni ezeket a reakciókat, remélhetőleg a kellő intelligenciával. Ha pedig bók is társul hozzá, tesztelheted is, mennyire sikerült elsajátítanod a köszönetnyilvánítás érett formáit.
A tekintetek ölelésében elsétáltam tehát a posta bejáratáig, de nem hallatszott semmi fütty. Bevallom, csúnya volt részemről a feltételezés, hogy ezek a figurák is csak eddig tudnak eljutni. Pillanatnyi teret engedtem az idióta kombinálásaimnak. Nő vagyok, ez van. Azért mivel mégiscsak kíváncsi voltam – ismét nő… -, a bejárati ajtó üvegében visszanéztem az úriemberekre. Meglepve tapasztaltam, hogy egyikük mellém ért, és udvariasan ajtót nyitott.
- Köszönöm! – szóltam.
- Nagyon szívesen! – mi mást várhattam volna.
Az udvarias fickó a mellettem lévő ablak sorába állt be, kezében csekkekkel. Hazudnék, hogy elfeledkeztem az épület előtt történtekről, mégis inkább a dolgomra próbáltam koncentrálni. Kezembe kaptam a csomagot, amelyet keresztanyám küldött. Keresztapám üzenete és a kiskönyv volt benne, amit nekem írt utolsó napjaiban. Sosem volt különösebben szoros a kapcsolatunk, a tudat, hogy ezt az irományt tartom a kezemben, mégis meghatott pár percre. Kicsomagolás nélkül is tudtam, hogy könnyes lesz a szemem, amint elkezdem majd olvasni. Most azonban nem akartam a bánattal foglalkozni, próbáltam semlegesen kezelni az átvételt.
Elhagytam a helyszínt, majd a kocsimhoz indultam. Teljesen elfeledkeztem a férfiről. Már épp a parkolóba értem, amikor egy hang szólalt meg mögöttem:
- Köszönöm! – mély volt, kellemesen bariton.
- Parancsol? – fordultam meg, hogy a tipikus értetlen arckifejezésemmel ajándékozzam meg az idegent.
Mondanom sem kell, hogy a megkapó férfihang tulajdonosa az ajtónálló fickó volt. Félszeg mosollyal folytatta:
- Köszönöm, hogy elsétált előttem, bearanyozta a napom! Ön gyönyörű, ugye tudja? Én meg egy kicsit másnapos, de az elmúlt néhány perc felébresztett.
Hirtelen mukkanni sem tudtam, az ember lánya nem szokott minden nap hasonlóan nyílt bókokat kapni, max. egy füttyentést, amit már okosan figyelemre sem méltat.
- Én köszönöm! … nagyon jól esik. Aludjon egy jót, és elmúlik a macskajaj!
- Megfogadom. Szép napot, hölgyem!
- Önnek is hasonlót, uram!
Ezzel véget ért a pillanatnyi románc, amely talán nem is volt az, csupán egy meglepő, kellemes szóváltás egy kedves férfival. Én beszálltam az autómba, az úriember pedig tovább folytatta az útját az övéhez, egy Volvo kombihoz. Őszintén, feldobta az amúgy nem valami pozitívan indult napom. Nem úgy hagytam el a biztonságos otthonom, hogy hazaérve majd mosolyogva fogok belépni az ajtómon.
Minek volt köszönhető ez a pár perc boldogság? Csupán fáradt férfiak előtt hirtelen elsuhanó női lábaknak? Vagy leginkább a mai, romantikát nélkülöző világban két erre szomjazó felnőtt ember találkozása? Esetleg csak egy röpke hódításra vágyott az úriember, nem tudom. Mindenesetre nekem is bearanyozta a napom.
Köszönöm neki!
- Rézy -
Utolsó kommentek